Itt van az ősz itt van újra...

Sok sok idő elteltével ismét jelentkezem. Miután otthon voltam egyszerűen úgyérzetem nem akarok többé írni arról mi történik velem. Ennek is megvolt az oka. Aztán meggondoltam magam: és mégis folytatom hogy hírt adjak magamról.

Azt hiszem ebben az évben az elmúlt két hónap volt a legeseménydúsabb. Júliusban volt az ez év igazi nyaralása. Amikor végre pihenni is sikerült. Szóval jó meleg volt, jó volt érezni az otthoni nyár illatát, és persze viszont látnom mindenkit. Kicsit olyan volt az a két hét mint valami szint lépés: sok olyan dolgot láttam magam körül ami megdöbbentett, néha el is szomorított, sok olyat hallottam/hallgattam amik váratlanul értek, de csak egy pillanatra. És gyorsan minden értelmet is nyert. Úgy éreztem mindennek amit láttam és hallottam magam körül, és másoktól, annak megvolt a helye és a jelentése. Egyszerűen így kellett lennie. A nadi-tábor pár napja volt talán a legszebb pár nap: kék ég, tiszta levegő, sok sok pozitív ember, úszkálás a tóban, és alvás a tó partján. Néztem megint ahogy a nyári szél sutyorog a nyárfák levelei között, és boldog voltam.

Volt valami magabiztosság bennem míg otthon voltam mindarról mit szeretnék csinálni ha visszajövök. Persze nem minden sikerült. Továbbra is lassan alakítgatom a mindennapi szokásaimat egy jobb habitus felé.

Aztán megint nehéz volt elfogadni Londont, a távolságot, a kicsit magányos érzést, ugyanakkor visszatérvén a kicsiny lakásba ahol épp lakom kissé olyan volt mintha hazajöttem volna. Talán ez a kettősség nem fog sohasem megszűnni már. Két hét kellett hozzá hogy ismét itt legyek... lélekben is. Persze sok sok munka volt s a napok gyorsan szöktek.

Aztán beköszönött az Augusztus ami itt nem jelentett természetesen semmilyen változást az időjárásban, és Augusztussal egy újabb "holiday". Ám ez inkább amolyan kihívásféle volt, és megértése annak, hogy amint a munkámban, úgy az életem többi terén is egyetlen dologra van szükségem a békéhez a lelkemben: és az nem más mint a türelem. Nyaralni mentünk ugyanis Nelson családjával. (7 gyerek és 10 felnőtt) És ezalatt kicsit megfigyelhettem őket, és ők is engem. Kicsit jobban önmagam tudtam lenni, és kicsit a gyerekekkel is sikerült játszogatni. Ugyanakkor rájöttemfölösleges azzal stresszelni magam hogy benyomjam személyemet az ő családjuk eléggé szoros kultúrális másságába. Egyszerűen hagyom hogy azok legyenek amik, és én is az maradok ami vagyok. Aztán majd elsímulnak a még olyannyira kontrasztos különbségek egymás szemében. Csak idő kell hozzá, tehát türelem.

Végül ez a holiday is véget ért. Most pedig nem marad más hátra mint ismét kemény munka, és mászás azon a hosszúúúú hosszúúúú létrán, amit karrier építésként is nevezhetnénk.

Majd írok hogy boldogulok ezzel is.

Egy nyunyi