Gondolatok egy Jucitól

Az utóbbi reggeleken már fogalmazódott bennem valami bejegyzés-féle és mielőtt teljesen elveszteném a lelkesedésem most gyorsan gép elé parancsoltam magam.
 Elég régóta forgatom már magamban ezeket a gondolatokat, egész pontosan arról ahogy ez az ország önmagát dícséri, és azt hiszem most annak az időszakát éli Nagy Britannia ismét, hogy brittnek lenni micsoda kiváltságos dolog. Természetesen ennek az olimpia volt a kicsúcsosdása (ami annyi sok pénzébe került a hülye adófizetőknek, és a legtöbbjük sose jutott hozzá hogy jegyet szerezzen akár egy pingpong meccsre...). Nap mint nap végig sétálok az utcákon, és nézem az emberek arcánt:próbálom leolvasni mi is zajlik bennük, hova is tartoznak a ma is elég erősen kivehető kasztrendszeren belül. Mert máig él ez, s olyan keményen mintha az idő mit sem csorbíthatna rajta. És ott van az a sok magam-fajta külföldi, akik nem voltak annyira szerencsések hogy egy olyan munkahelyre kerüljenek, ahol ha ahogy az én esetemben van: kemény akarattal mégis felküzdheti magát az ember valahová. Ők valahol talán egy ábrándot kergetnek, hogy majd itt megcsinálják a szerencséjüket, mert egy bizonyos fok fölé - hacsak nincs ismerőse az embernek - nem fognak tudni bejutni, persze csak azokról van itt  szó, akik az alacsony szintről indulók kasztjába tartoznak. Nyilván vannak kivételek itt is ott is. De nagyon sok akarat kell, és kemény acél tudat, hogy az ember keresztül vigye a célját.
Szóval most itt minden arról szól hogy mennyire fasza-gyerekek vagyunk, és minden mennyire jól van, és mindenki csak költekezzen, mert belefér, és egyébként is JÁR ez itt mindenkinek - persze azt nem kell hangosan említeni hogy voltaképp azokról beszélünk akinek van erre pénze, mert az a réteg akinek ez belefér (s ezt jelenti hogy piszkosul sokat keres, vagy örökölt) egyáltalán nem szeretné látni azokat akik alattuk szerte-szét gürizzük magunkat és csupán a lakásra meg az utazásra futja, esetleg a napi kávé még nekünk is jár....

Érdekes ezt nap-nap után látni és azon gondolkozni hogy vajon mi meddig jutunk majd előre? A magam részéről próbálok az ár ellen úszni vagyis inkább kimaradni abból, hogy én is megpróbáljak bejutni oda. Nem tudom mi neki az ára, és egyáltalán nem vagyok benne biztos hogy ha tudnám akkor meg akarnám adni. Hiszem hogy bennünk sokkal több van a szív mélyén, amit csak úgy ismer meg az ember, ha az életét egyszerűen és tisztán tartja. Ebbe nem fér bele a materialista és élvezeti célú hajhászat, vagy a pénzközpontú hozzáálás. Ezek mind csak eltérítenek bennünket attól, hogy azon dolgozzunk ami igazán fontos. Természetesen az összes idióta tévé műsor mind az ellenkező irányba vezet: Egy nap alatt sztár leszel, csak állj ki a színpadra, és holnap mársi tiéd a viláb minden pénze és hírneve. Soha sem kell majd keményen dolgoznod, vagy szenvedned. Ám az élet mégis az alázatra tanít bennünket, és eszközként legtöbbször valamilyen szenvedést mér ránk.
Itt  Londonban mindenki azt játsza hogy nem vesz tudomást a világról, a szegénységről, mert jár nekünk a jólét. Szóval képmutatásban úszkál itt mindenki, és szorosra zárt szemekkel nézzük a világot. Ugyanakkor talán van itt még egy csalás, mert sokat, akik mégiscsak kimaradnak ebből a jólét-ből, nem vagyunk részei ennek a képmutatásnak teljesen. Valahol úgy érzem, hogy ezt még erősíti a média: egyrészről felmutatja a hamis értékeket, másrészt megpróbálja elhitetni,hogy ezzel mindenki egyet is ért. Pedig sokat átlátunk ezen a baromságon. Igen, nap nap után sok jó emberrel találkozom benn a munkámban, akik csak szomorúan csóválják a fejüket ezekre, és még a kezükbe vesznek értelmes újságokat...